Ha egy mondattal szeretnék válaszolni a címben feltett kérdésre, akkor azt kellene írnom: mert az senkinek se lenne jó. Pontosabban szólva: a megtorlás egész egyszerűen nem érdeke Orbán Viktornak.
Jó dolog a hatalom és még jobb, amikor azt akár önös céljaink megvalósítására is felhasználhatjuk, ám vannak helyzetek, amikor pont saját jól felfogott érdekünk int önmérsékletre; a mostani épp ilyen.
Azzal, hogy április 8-án a FIDESZ kétharmadot szerzett, rengeteg éles és rendkívül kényelmetlen dilemma oldódott meg a számukra, de mindenekelőtt megkapták a felhatalmazást arra, hogy valóra válthassák korábban megálmodott tervük harmadik lépcsőjét, a konszolidációt. Az ellenzéknek persze fogalma sem volt arról, hogy mi a választás valódi tétje, jó szokás szerint ezúttal is legalább négyéves késésben voltak az események lereagálásában.
Visszatérve a megtorláshoz, a megfelelő pillanatban jó szolgálatot tettek a már sokszor idézett mondatok és a belőlük kiolvasható fenyegetések, ám azonnal beváltani azokat, több lenne, mint politikai baklövés. Olyan hiba lenne, aminek az elkövetése semmi kézzelfogható haszonnal nem járna, miközben jelentős hátrányokat okozna, igencsak leszűkítve a vezetés mozgásterét. Túl azon, hogy a kétharmad birtokában bármikor meghozható a szükséges törvény, jelen pillanatban tovább korlátozni a demokrácia még fennálló látszatát az alábbi okok miatt nem célszerű választás.
Az illiberális demokrácia Európai Unión belüli megvalósítása nagyjából elérkezett a szakítópróba határára. Minden további kurtítás egyre nagyobb belső és külső ellenállással járna, érdemi pozitív hatás nélkül. Ami megmaradt, valójában több szempontból is rendkívül hasznos a mostani kormányzat számára.
Tény, hogy a bíróságok hoztak néha önálló és a vezetés számára kényelmetlen döntéseket, ám ne feledjük, hogy minden ilyen esetben mellettük állt a jog és az egyes kérdések tétje sem volt hatalompolitikai szempontból kiemelkedő. Ergo az így kijelölt mozgástéren belül mindvégig a rendszer legitimitását erősítették és erősítik ma is.
A szabad sajtó, az ellenzéki média fennmaradása nemcsak az előző szakaszban leírtak miatt hasznos a FIDESZ-nek, hanem azért is, mert a korábbi érákhoz hasonlóan rendkívül fontos szerepet töltenek be a társadalmi feszültségeket leeresztő szelepekként, márpedig azokat elzárni egyet jelentene a robbanásveszély felesleges felvállalásával.
A civil szervezetek kérdése némileg összetettebb, ahhoz, hogy megértsük, minden jelenlegi probléma és szembenállás ellenére miért nem érdeke a központi kormányzatnak a szétzúzásuk, picit távolabbra kell kitekintenünk. Látni kell, hogy ami az elmúlt 8 évben történt milyen pozitív stratégia mentén értelmezhető és mi következik abból.
2010 és 2014 között a FIDESZ úgy alakította át a magyar jogrendet, hogy az erősen kedvezzen neki minden téren és lehetővé tegye a számára, hogy 2014-2018 között olyan gazdasági és háttérhatalomra tegyen szert, ami örök szereplővé teszi őt a jövőben, mindenféle választási eredménytől függetlenül. Baráti kézbe kerültek a legfontosabb, akkor még állami tulajdonban lévő erőforrások, óriási mennyiségű pénz került felhalmozásra a háttérben, ezek mind a fent említett célt voltak hivatottak biztosítani. A folyamat nagy valószínűséggel lezárult, mind a mérték, mind a végrehajtás módja jelentősen módosulni fog a következő ciklusban.
Ám van a stratégiának egy harmadik fázisa is, ami épp most fog elkezdődni és ami a helyére teszi majd az eddig történteket, kijelölve azok értelmét. Ez pedig nem más, mint a rendszer konszolidációja és a kiegyezés a nem FIDESZ hívőkkel. Ebben a fázisban hárul majd nagy szerep a jelen pillanatban még a kiátkozás peremén egyensúlyozó civil szervezetekre és emiatt gondolom én, hogy ők sem lesznek eltörölve a föld színéről.
Tételezzük fel, hogy Orbán Viktor számára már nem az a cél, hogy ötödször is miniszterelnök legyen, hanem az, hogy valóban korszakos jelentőségű politikusként vonuljon be mind a magyar, mind az európai történelembe. A pillanatnyi látszat ellenére ehhez immáron minden esélye megvan.
Olyan időszakban sikerült kétharmadot szereznie, amikor szinte minden adu ott volt az ellenzék kezében, kivéve a legfontosabbat mind közül, a politikai éleslátást. Ha most nem sikerült legyőzni őt, akkor egy konszolidáció után erre még kevesebb esély marad.
Amennyiben a most induló ciklusban arra törekszik, hogy ne csak saját híveinek, hanem mind a tízmillió magyarnak legyen a miniszterelnöke, akkor jó eséllyel olyan pályák és erőterek nyílhatnak meg előtte, amelyek létéről ezidáig egyetlen magyar politikus sem álmodhatott.
Amennyiben sikerül megtalálnia a szükséges forrásokat, akkor belekezdhet a legnehezebb vállalkozásba is, a félévszázada beteg egészségügy és az oktatás megreformálásába is. Ha pedig ezeket a vállalkozásokat siker koronázza, akkor négy év múlva már ezek sem lesznek érvként felhasználhatók ellene a választások során. Mivel nem kérdés, hogy a feladat elvégzéséhez szükséges pénz előteremtésére minden esély adott, így itt is a szándékon múlik minden.
A migráció elleni harc és a nemzeti populizmus hőseként elérte azt, ami eddig egyetlen modern magyar politikusnak sem sikerült: hatalmi tényezővé vált a megújulásért küzdő Európában; már csak az a kérdés, mihez kezd ezzel. Amennyiben sikerül a frissen megszerzett nemzetközi befolyással jól kufárkodnia, akkor ezen a téren is számtalan legyet üthet egycsapásra. Ugye nem kell részleteznem, mit jelentene mindez történelmi léptékkel mérve?
Nyilvánvaló, hogy az itt leírtak megvalósításához meg kell szabadulni a mostani gárdából jónéhány alkalmatlan szereplőtől és jelentős váltásnak kell bekövetkeznie az egyes intézmények, valamint a kormányzat működésében, illetve az általuk folytatott kommunikáció stílusában, tartalmában, de talán épp ez folyik jelen pillanatban is.
Ahogyan más, én se látok a jövőbe, de ha fogadni kellene melyik kimenetel a legvalószínűbb, én a fentiekre tennék. Minden észérv ebbe az irányba mutat; ezerévente egyszer pedig nekünk magyaroknak is lehet szerencsénk. Mindenesetre jövő héten meglátjuk.
