Ha egy mondattal szeretnék válaszolni a címben feltett kérdésre, akkor azt kellene írnom: mert az senkinek se lenne jó. Pontosabban szólva: a megtorlás egész egyszerűen nem érdeke Orbán Viktornak.

Jó dolog a hatalom és még jobb, amikor azt akár önös céljaink megvalósítására is felhasználhatjuk, ám vannak helyzetek, amikor pont saját jól felfogott érdekünk int önmérsékletre; a mostani épp ilyen.

Azzal, hogy április 8-án a FIDESZ kétharmadot szerzett, rengeteg éles és rendkívül kényelmetlen dilemma oldódott meg a számukra, de mindenekelőtt megkapták a felhatalmazást arra, hogy valóra válthassák korábban megálmodott tervük harmadik lépcsőjét, a konszolidációt. Az ellenzéknek persze fogalma sem volt arról, hogy mi a választás valódi tétje, jó szokás szerint ezúttal is legalább négyéves késésben voltak az események lereagálásában.

Visszatérve a megtorláshoz, a megfelelő pillanatban jó szolgálatot tettek a már sokszor idézett mondatok és a belőlük kiolvasható fenyegetések, ám azonnal beváltani azokat, több lenne, mint politikai baklövés. Olyan hiba lenne, aminek az elkövetése semmi kézzelfogható haszonnal nem járna, miközben jelentős hátrányokat okozna, igencsak leszűkítve a vezetés mozgásterét. Túl azon, hogy a kétharmad birtokában bármikor meghozható a szükséges törvény, jelen pillanatban tovább korlátozni a demokrácia még fennálló látszatát az alábbi okok miatt nem célszerű választás.

Az illiberális demokrácia Európai Unión belüli megvalósítása nagyjából elérkezett a szakítópróba határára. Minden további kurtítás egyre nagyobb belső és külső ellenállással járna, érdemi pozitív hatás nélkül. Ami megmaradt, valójában több szempontból is rendkívül hasznos a mostani kormányzat számára.

Tény, hogy a bíróságok hoztak néha önálló és a vezetés számára kényelmetlen döntéseket, ám ne feledjük, hogy minden ilyen esetben mellettük állt a jog és az egyes kérdések tétje sem volt hatalompolitikai szempontból kiemelkedő. Ergo az így kijelölt mozgástéren belül mindvégig a rendszer legitimitását erősítették és erősítik ma is.

A szabad sajtó, az ellenzéki média fennmaradása nemcsak az előző szakaszban leírtak miatt hasznos a FIDESZ-nek, hanem azért is, mert a korábbi érákhoz hasonlóan rendkívül fontos szerepet töltenek be a társadalmi feszültségeket leeresztő szelepekként, márpedig azokat elzárni egyet jelentene a robbanásveszély felesleges felvállalásával.

A civil szervezetek kérdése némileg összetettebb, ahhoz, hogy megértsük, minden jelenlegi probléma és szembenállás ellenére miért nem érdeke a központi kormányzatnak a szétzúzásuk, picit távolabbra kell kitekintenünk. Látni kell, hogy ami az elmúlt 8 évben történt milyen pozitív stratégia mentén értelmezhető és mi következik abból.

2010 és 2014 között a FIDESZ úgy alakította át a magyar jogrendet, hogy az erősen kedvezzen neki minden téren és lehetővé tegye a számára, hogy 2014-2018 között olyan gazdasági és háttérhatalomra tegyen szert, ami örök szereplővé teszi őt a jövőben, mindenféle választási eredménytől függetlenül. Baráti kézbe kerültek a legfontosabb, akkor még állami tulajdonban lévő erőforrások, óriási mennyiségű pénz került felhalmozásra a háttérben, ezek mind a fent említett célt voltak hivatottak biztosítani. A folyamat nagy valószínűséggel lezárult, mind a mérték, mind a végrehajtás módja jelentősen módosulni fog a következő ciklusban.

Ám van a stratégiának egy harmadik fázisa is, ami épp most fog elkezdődni és ami a helyére teszi majd az eddig történteket, kijelölve azok értelmét. Ez pedig nem más, mint a rendszer konszolidációja és a kiegyezés a nem FIDESZ hívőkkel. Ebben a fázisban hárul majd nagy szerep a jelen pillanatban még a kiátkozás peremén egyensúlyozó civil szervezetekre és emiatt gondolom én, hogy ők sem lesznek eltörölve a föld színéről.

Tételezzük fel, hogy Orbán Viktor számára már nem az a cél, hogy ötödször is miniszterelnök legyen, hanem az, hogy valóban korszakos jelentőségű politikusként vonuljon be mind a magyar, mind az európai történelembe. A pillanatnyi látszat ellenére ehhez immáron minden esélye megvan.

Olyan időszakban sikerült kétharmadot szereznie, amikor szinte minden adu ott volt az ellenzék kezében, kivéve a legfontosabbat mind közül, a politikai éleslátást. Ha most nem sikerült legyőzni őt, akkor egy konszolidáció után erre még kevesebb esély marad.

Amennyiben a most induló ciklusban arra törekszik, hogy ne csak saját híveinek, hanem mind a tízmillió magyarnak legyen a miniszterelnöke, akkor jó eséllyel olyan pályák és erőterek nyílhatnak meg előtte, amelyek létéről ezidáig egyetlen magyar politikus sem álmodhatott.

Amennyiben sikerül megtalálnia a szükséges forrásokat, akkor belekezdhet a legnehezebb vállalkozásba is, a félévszázada beteg egészségügy és az oktatás megreformálásába is. Ha pedig ezeket a vállalkozásokat siker koronázza, akkor négy év múlva már ezek sem lesznek érvként felhasználhatók ellene a választások során. Mivel nem kérdés, hogy a feladat elvégzéséhez szükséges pénz előteremtésére minden esély adott, így itt is a szándékon múlik minden.

A migráció elleni harc és a nemzeti populizmus hőseként elérte azt, ami eddig egyetlen modern magyar politikusnak sem sikerült: hatalmi tényezővé vált a megújulásért küzdő Európában; már csak az a kérdés, mihez kezd ezzel. Amennyiben sikerül a frissen megszerzett nemzetközi befolyással jól kufárkodnia, akkor ezen a téren is számtalan legyet üthet egycsapásra. Ugye nem kell részleteznem, mit jelentene mindez történelmi léptékkel mérve?

Nyilvánvaló, hogy az itt leírtak megvalósításához meg kell szabadulni a mostani gárdából jónéhány alkalmatlan szereplőtől és jelentős váltásnak kell bekövetkeznie az egyes intézmények, valamint a kormányzat működésében, illetve az általuk folytatott kommunikáció stílusában, tartalmában, de talán épp ez folyik jelen pillanatban is.

Ahogyan más, én se látok a jövőbe, de ha fogadni kellene melyik kimenetel a legvalószínűbb, én a fentiekre tennék. Minden észérv ebbe az irányba mutat; ezerévente egyszer pedig nekünk magyaroknak is lehet szerencsénk. Mindenesetre jövő héten meglátjuk.

A politika közel sem fejlődött annyit az évezredek folyamán, mint mondjuk a természettudományok. Ennek persze nem az az oka, hogy ez a tudományág ne lenne kellőképpen cizellált, szerteágazó, épp csak arról van szó, hogy a legalapvetőbb szabályok már nagyon régóta ismertek és azok bizony mind a mai napig megállják a helyüket. Amit napjaink hozzátettek, az sokkal inkább a módszertani kiterjesztésről, a modern eszközök által lehetővé tett előzetes tesztekről, felmérésekről, kommunikációs platformokról és hangnemekről, egyszóval a hogyanról szólnak, nem arról, hogy a mit szabad és mit nem. Mivel senkit se szeretnék mélységi elemzéssel untatni, így inkább csak a legalapvetőbb okokra szeretnék rámutatni annak kapcsán, miért volt eleve kudarcra ítélve a kormányváltás a múlt hétvégén.

A sportban biztosan, de a politikában is, minimum két alapvető felmérés helytállósága kell a győzelemi taktika kidolgozásához. Az egyik az ellenfélről kell szóljon; arról, hogy ki ő, mi ő, mit akar, mi a célja a győzelemmel, mit veszít ha nem sikerül nyernie, hogy játszott a múltban a különböző helyzetekben, hogyan képes alkalmazkodni a pálya adottságaihoz, mik az erősségei, mik a gyengéi. A másik feltárás ugyanezeket a témákat vizsgálja meg, de ezúttal saját magunkat helyezve górcső alá. Mindkét anyagra igaz: minél személytelenebb, objektívebb szempontok alapján készül, annál inkább hasznosítható eredményt fog adni az elemzés, ami alapján már viszonylag egyszerű feltárni a győzelem érdekében szükséges lépéseket.

Ha mindkét felmérés hibás adatokra épül, akkor a vereség garantált, legfeljebb arra van esély, hogy az elkerülhetetlen zakó miatt érzett keserűséget tompítsuk a pályán mutatott hősies küzdéssel, önfeláldozó hozzáállással. A magam részéről én mindig maximalista voltam, ha csak második lettem egy versenyen, azt már eget rengető kudarcként éltem meg, de úgy látszik az ellenzéki politikusok ezzel nem így vannak. Ha úgy jön ki, nevetgélve kikapnak háromszor is egymás után, mit sem tanulva a korábbi verésekből. Ez nem a győztesek hozzáállása, hanem a veszteseké.

Az már pénteken látható volt, hogy az ellenzék meg se próbálja felkaparni a salakot, mindent bevetni, az utolsó labdamenetig harcolni a győzelemért. Napnál világosabb volt az is, hogy, vesztes taktikával, egyenként lépnek a pályára. Hitelességről, hozzáállásról, küzdésről ettől a perctől kezdve nem beszélhettünk. Még egy ilyen történelmi helyzetben sem voltak képesek rögtönözni, engedni a pillanat sugallatának és megragadni az egyetlen számukra nyitva álló lehetőséget: minden az adott pillanatban érdektelen kérdést a választás utánra hagyva összeállni egymással. Hiába dolgozott a két kispárt a nagykoalícióért, a fajsúlyos szereplők mindig találtak érveket, kifogásokat, ürügyeket arra, hogy miért ne ezt az utat válasszák. A jól megérdemelt jutalom nem is maradt el.

Tovább rontotta a helyzetet, hogy mit se tudtak az ellenfél lépéseiről, erősségeiről, gyengéiről; úgy játszották le a meccset, ahogyan azt a túloldal akarta. Persze ez érthető is, hiszen volt még egy kritikus hibájuk. Végzetesen túlbecsülték a lehetőségeiket: saját maguk is elhitték, hogy mindenféle erőfeszítés nélkül megnyerhetik a mérkőzést egy olyan opponenssel szemben, aki hónapok, de talán évek óta készült erre az összecsapásra, ráadásul számára a tét minden eddiginél nagyobb volt.

Ez a fajta szarvashiba már csak azért is érthetetlen, mert az ellenzéki politikusok lényegében semmit se tettek azért, hogy legalább valami fogalmuk legyen arról, hogy Budapesten és az értelmiségi világ berkein kívül, hogyan is állnak a dolgok. Na igen, karosszékből, a budai villák kényelméből elég nehéz megítélni, hogy az ország különböző pontjain élő embereknek mi a fontos; melyik kérdésben, melyik pártnak mit hisznek el; és ami mindennél fontosabb: kire és miért fognak szavazni!

Egy szó mint száz, úgy viselkedtek, mint megannyi ártalmatlan amatőr, még a házi feladat elvégzésére is képtelen műkedvelő. Mindezt úgy, hogy közülük szinte mindenki ebből él, nem is akárhogyan! Persze ezt a problémát már elég jól ismerjük a másik hungarikum, a magyar sport hatékonysági mutatói irányából. Ott se kevésbé fáj, mint itt, hogy minél több pénzt ölünk beléjük, annál gyengébb eredményeket hoznak. Egy alapvetően kontraszelekcióra épülő, siralmas hatékonyságú közegben miért pont a politikusok lennének kivételek?!